K Arte Galéria, Marosvásárhely
A mező-dimenzió
Makkai István kiállításáról
Egy mezőn minden összefügg
egymással. Fizikai szinten
a füvek, növények közös léte alkotja, magába foglalva a különböző növényfajok
szimbiózisait vagy egymásmellettiségét. Nemrég derült fény tudományos körökben a fák
kommunikációjára - ha ezt a mező nyitott terén, a növényfajok gazdag
változatosságában képzeljük el, minden bizonnyal összefüggések, kapcsolatok
zsongása keletkezik. Az emberi fül számára viszont a mezőt lakó bogarak hozzák
az auditív dimenziót - és itt kezd nyilvánvalóvá lenni az a vetület is, miszerint
a mező élettér. Többnyire kisebb állatok élnek itt. És emellett pedig
"embernek való hely" - mondja az alkotó, Makkai István. Ha
belegondolunk, valóban vonzó ez a nagy nyitottság, ez a széles, szabad terület,
végtelen egységével. Itt részei vagyunk a természetnek, kényelmesen,
nyugalommal szemlélhetünk mindent, ami körülvesz.
A
tekintet azonban hatalom - és a mezőn, bár végtelensége és zsongása
testünket-lelkünket átjárja, mégis hatalmi pozíciónkat éljük meg benne: a tér
nyitott, a szem messze ellát, a növényzet csupán lábunkat takarja; érzékeljük a terület határait, talán még fel is tudjuk
becsülni méretét, akár számokban kifejezve, magunkévá téve a lenyűgöző
élményt...
Az
arányokon és a láthatóságon tehát sok minden múlik. Makkai István szemléletmódja
mindkettőt kicsit megbontja, megvizsgálja és eljátszik az eredménnyel. A
kalászos füvek túlnőnek rajtunk - oda a könnyű birtoklás, a hatalmi fölény egy
része. A mező-terület megszokott, végtelen egysége pedig az installációban
valóban, matematikailag is végtelenné válik. A lelket felemelő
végtelenség-érzés így felfokozva kissé már nyugtalanító is - első látásra
ugyanaz a természet, ha viszont tovább figyeljük, az élmény művi és
hozzáférhetetlen lesz. Makkai jó érzékkel játszik rá a jelenség vonatkozásaira,
s így a valóságból kiemelkedik a szimulákrum - a realitás disszonanciája.
Mennyire
autentikus tehát a mező-élményünk, a természettel való összetartozásunk és
iránta érzett csodálatunk, ha mindezt csak hatalmi pozícióból vagyunk képesek
megélni? Idillikus sétánkon összetartozást élünk meg, mert "birodalmunkat" szemléljük?
Miközben hétköznapjaink globális
felmelegedése, palagázkitermelése és szintetikus növényvédőszerei veszélybe
sodorják a mező vízellátását, talaját és méh-zsongását is...
Ebben a kontextusban
a szalmakalap, a könnyed, harmonikus lét, szabadidő és szieszta szimbóluma is
súlyosabbá válik. Viszont ez a súly nem elbírhatatlan, csak épp meggondolásra
késztet, nem terhel, csak a felelősséget helyezi, képletesen, érezhetően
fejünkre - a rézkalapban tisztán gondolkodunk, átérezve tetteink, létünk és
valóságunk súlyát.
Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus a kiállítás kurátora
