2018. április 16., hétfő

 

Egyre nagyobb szakmai figyelemnek örvend a Székelyföldi Grafikai Biennálé

 

 

   Tíz év hosszú munkájának gyümölcse egyre inkább kezd beérni és elismertebbé válni. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint az 5. Székelyföldi Grafikai Biennáléra beérkezett pályamunkák száma és azoknak művészi értéke.

   A tízhetes jelentkezési időszak alatt 2249 pályamunka érkezett be összesen 934 alkotótól, ami közel kétszeres növekedést jelent az előző kiadáshoz képest.
   A Biennálé néhai kurátora, Siklodi Zsolt által sokszor hangoztatott célkitűzés – „...egymás mellé helyezni a lokálist az univerzálissal, és ezen keresztül megkeresni, meghatározni a térségben, de a világ más tájain megszülető grafikai törekvések helyét is a globális trendekben…” – egyre inkább megvalósíthatónak látszik, hogyha a pályázók származását tekintjük. Világszerte 58 országból jelentkeztek, a 2012-es és 2014-es kiadásokhoz hasonlóan a Magyarországi, Romániai és Lengyelországi vonal még mindig a legmarkánsabb, de egyre inkább erősödik az orosz, a szerb, az indiai és a kínai képviselet is.
   Az 5. Grafikai Biennálé határideje április 3-án éjfélkor járt le, ezt követően került sor a zsűrizés első szakaszára április 5-6. között, a Kovászna Megyei Művelődési Központban. A Biennálé zsűrijét nemzetközi szinten elismert művészettörténészek és képzőművészek alkotják: dr. Cristian Aurel Opriș a Kolozsvári Művészeti Egyetem docense, dr. Erőss István az egri Eszterházi Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének tanszékvezetője, Liu Chun-Lan a Tajvani Nemzeti Művészeti Egyetem tanára, dr. Anca Boeriu a Bukaresti Nemzeti Művészeti Egyetem adjunktusa, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMŰK vezetője, Kónya Ábel a debreceni Modem vezető kurátora és Ferencz S. Apor képzőművész. A szakmai zsűri öt tagja a helyszínen, ketten pedig online bírálták el az alkotásokat. Végül a több mint kétezer mű közül 292-őt válogattak be a második fordulóba. A kiírás formai feltételeitől eltérő pályázatokat már első körben kizárták, a többi pályaművet pedig kizárólag szakmai szempontból értékelték.

  Erőss István grafikusművész elmondta, hogy az idei kiírásra igencsak változatos anyagok érkeztek, mindenféle tendencia képviseltetve volt, köszönhetően annak, hogy a világ minden tájáról voltak pályázók. A alkotók közti generációs különbségek is érzékelhetőek voltak, szépen kirajzolódott úgy az „idősebb” képzőművészek, mint az egyetemi hallgatók grafikai szemlélete.
   Ferencz S. Apor, a Biennálé kurátora hozzátette, hogy a
minőség mellet, az idei biennálé egyik legfontosabb pozitívumaként azt említhetjük, hogy az alkotók nagy számban reagáltak a biennálé koncepciójában megfogalmazott felvetésre: milyen ponton és hogyan találkoznak a  hagyományos és a digitális technikai megoldások, melyek azok a kölcsönhatások amiket ezek az átfedések eredményeznek, illetve milyen aktuális szellemi tartalmat képviselnek.   
   A továbbjutó munkák jegyzéke és az alkotók névsora 2018. április 11-től a „G5” hivatalos oldalán olvasható. A második fordulóba továbbjutott képzőművészeknek május 18-ig, postai úton, vagy személyesen kell eljuttatniuk az eredeti alkotásaikat a szervezőknek. (A G5, Székelyföldi Grafikai Biennálé sajtóközleménye)

2018. március 31., szombat

MAMŰ Galéria, Budapest

BELSŐ NARRATÍVÁK 
Ferencz S. Apor, Nagy Csilla és Szőke Erika közös kiállításáról



  Március 9-én nyílt hármas kiállítás a budapesti MAMŰ Társaság Damjanics utcai galériájában, melyet Szilágyi Róza Tekla méltatott.

   A három művészt, a több ponton azonos szakmai attitűd és hasonló témák tárgyalása predesztinálta a közös kiállításra. Mindhárom alkotó munkásságát erőteljesen meghatározza az „emlékezés” témaköre, eltérő megjelenítési formákkal. Műveik központi témája főként a családhoz kötődő emlékképek újra értelmezése, a családon belüli viszonyrendszerek és kapcsolati hálók kérdései, illetve azok ábrázolhatósága. Hangsúlyos szerepet kap az emlékezés és a felejtés vagy a kritika és az abszolút elfogadás, olykor szembe állítva ezeket egymással. A „Kortárs narratívák” című kiállítás ezt az alkotói szemléletet / kifejezésmódot kívánta bemutatni. Szilágy Róza Tekla kiállítással kapcsolatos gondolatai, az alábbiakban olvasható. (FSA)


Emlékezés álomszerű – fel felvillannak munkák

   Az az igazság, hogy egyre az egyre intenzívebb szaladás közepette egyre komolyabb romantikája van az emlékezésnek. Gondolok itt a húszas éveket idéző bulik reneszánszára, a gondosan kézzel írott, dédszüleink leveleit idéző betűtípusokra, a haladó munkahelyeken bevezetett offline munkanapokra, az írógépek, oldtimer autók, lemez lejátszók egyre izzóbb piacára.

Na meg a telefonunkon funkciótlanul régi számológépként megjelenő számológép applikációra, a hasonló logikát követve Amerikát meghódítani tervező kort meghazudtoló kinézetű iránytűre, na meg a papirusz tekercset idéző jegyzettömb alkalmazásokra – a jó öreg szkeuomorf design.

   Úgy tűnik mi, felhasználók – beszéljünk jó vagy rossz példákról, de – igényeljük az emlékezést – emlékeztetést. Mármint hogyha egyszerű, könnyed, koktélos formában megfogalmazódó, tőlünk független és személyes szálakat nem érintő emlékezésről van szó. A valódi archívumok, a személyes terek és felelősségek, a személyesség és a történetmesélés témakörei azonban a hatalmas piaci romantika ellenére is nehezebben körvonalazhatók.

   A történelem kifordítása, személyre szabása és a párhuzamos olvasatok mind-mind pejoratív és a téma iránt érzékeny emberek fejében vészharangot kongató fogalmak. Az egyetlen eset, amikor nem futkos a hideg a hátunkon, amikor az előbb említett fogalmakról van szó, amikor a párhuzamos olvasatok mind-mind egyaránt érvényesek és megállják a helyüket az a családok története. A családi történetek. A saját családunk története. Mert igenis, egy családon belül igenis több narratíva létezik – a gyermeké és a felnőtté, a generációkból, pozíciókból, felelősségekből adódó eltérő olvasatok és eltérő emlékezetek. Ez a bonyolult narratíva háló még kuszább lesz, miközben növünk fel – és akkor még nem számoltuk bele, hogy a mindenben kotnyeles nagynénik milyen, a szüleink által kíméletesen eltitkolt családi titkokat sutyorognak a fülünkbe vasárnapi ebédek közben. Lényeg a lényegben, minél idősebbek vagyunk, minél több információt birtokolunk, annál árnyaltabb a kép. Minél több információt birtokolunk, annál komolyabb a kritika lehetősége – saját családunk kritikája, más családjának kritikája. A rendszer, az oktatás, korábbi döntéseink és mások korábbi döntéseinek kritikája.

   Tökéletes példa: református gimnáziumba jártam – akkor nem volt nagy szerelem, se részükről, se részemről – a jó öreg Ádámnak és Évának két fia volt, a szerencsésebb fiúnak honnan lett felesége kérdésem nem sokat segített – utólag mégis azt gondolom a saját gyerekem is refibe adnám.
  A nyelvhez, a képekhez, az ideákhoz, az elméletekhez való viszonyunk rengeteget változik és ezek a viszonyok befolyásolják a családon belüli kapcsolatainkat is. Kivel vagyunk éppen egy hullámhosszon, ki a kedvenc rokonunk, kivel kerülünk éppen egy fényképre, kit magázunk és kit tegezünk.

   Eljön az az időszak is, amikor felismerjük, hogy a sokat hallgatott mennyire hasonlítasz XY-ra mondatok milyen rémisztő igazságok – aztán jön az az időszak, amikor semmi másra nem vágyunk, mint hogy megismerjünk az idősebb generációk általunk nem ismert arcát, az ő múltjukat, az ő esetlenségeiket, mert meg akarjuk nyugtatni magunkat, hogy van ami nem változik. A következő stáció pedig már az, amikor bármit megtennénk, hogy valakivel egy képre kerülhessünk, de sajnos nincs már rá mód.

   Furcsa dinamikát jár be a kötődés és ragaszkodás is – gyerekként teljes vonatutakat sírunk végig, annyira ragaszkodunk a szüleinkhez– az általunk tonnaszám ontott rajzokhoz pedig nem feltétlen – (amúgy nekem kicsit gyanús, hogy semmit nem dobtunk ki, hurkapálca arcúnak rajzolt édesanyám portréit sem, de valószínűleg a grafikus édesapa a ludas).

   Azt hiszem talán az a mondanivalóm lényege, hogy a gondolkodásunkat meghatározó viszonyrendszerek változása és az emlékezés kapcsolata kéz a kézben járnak.

   Annak ellenére, hogy kismillió közhelyet tudok durrogtatni: nem tudunk olyat elképzelni, ami nem létezik, hogy az illatok hívják elő legintenzívebben az emlékeket, hogy a rossz emlékeket felülírja az agyunk – a sokat ismételgetett hazugságok, máshogy megőrizni kívánt emlékek egy idő után valójában átalakulnak, hogyha őszinték vagyunk, akkor bevalljuk, hogy az emlékezés igen-igen rémisztő. Van a nagy tömegek, politikai érdekek  keze alá doromboló macskaként bújó történelmi emlékezet, ami aztán éles váltással karmolhat hatalmasat. Van a hányattatott sorsú és jelen jólétét foggal körömmel kiharcoló szülők gyermekek felé jótékony emlékezete, amely kéz a kézben jár az évek alatt talajvíz szerűen fel-feltörő valóság- cunamikkal. Van a fiatal generációkat iskolázni kívánó kegyetlen, zord emlékezet, amely oly gyakran felejti el, hogy a történelem és így az emlékezet is ismétli önmagát.

Van a kisagyunk hátsó csücskében megtartott emlékezet, amit csak ünnepnapokon kapunk elő, mégpedig azért, hogy heves tiltakozások közepette vissza is csukjuk a kiskaput, ami kieresztette a nagy vadat. Van a nemzetek közös emlékezete – na ugye ez az a bizonyos problémás, érdekekbe ütköző történeti szál, van sértettek, a nemtörődömök, a sosem-felejtők, a felhánytorgatók, a beletörődők és a változtatni akaróké is (őket nem szokták szeretni). Van a családok közös, eposzi emlékezete – állandó jelzőkkel, újra és újra felhánytorgatott sérelmekkel és közös szeretnivaló emlékekkel.

   A családtagok emlékezetéből szövődő családi emlékezet, amely szorosan összefűzve társadalmi emlékezetet alkot, ami..... na az az igazság, hogy ez egy végtelen szövet. Látni valamit a régiből, látni valamit, ami szintetizál. Látni olyan emlékezést, amely valahol mindannyiunké és látni olyan művészi praxisokat, akik a sokunk által mostoha gyermekként kezelt emlékezési rítusokat megjárják helyettünk.

   Mi ma azért vagyunk itt, hogy három alkotó által kimetszett szeleteket, gondosan elvart szálakat, kifeslett szövet-darabokat, szőnyeg alá rejtett darabkákat, a személyes szimbólumokat lefordítsuk. Saját magunk számára. Úgyis csak a mi emlékeink számítanak majd. Vagy nem? Hogyha őszinték vagyunk, akkor bevalljuk, hogy az emlékezés igen-igen rémisztő. Rémisztő, mert ha kicsit is odafigyelünk, akkor látjuk, hogy mindent elárul.

Szilágyi Róza Tekla

2018. március 28., szerda




Plusz 4 nap áll a hivatásos képzőművészek és képzőművészeti egyetemi hallgatók rendelkezésére, hogy jelentkezzenek az 5. Székelyföldi Grafikai Biennáléra. A szervezők március 30. helyett április 3. éjfélig (UTC+2) várják a pályamunkák digitális reprodukcióit.
Az elektronikus jelentkezési lap és a pályázással kapcsolatos további információk megtalálhatóak a következő linken: https://grafikaiszemle.ro/palyazati-felhivas-2018/

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda 


RÁKÖZELÍTÉS

Zoltán Béla kiállítása



        Hogy alaposan megtekintsük és meg is értsük Zoltán Béla újabb sorozatát, azt javasolom, hogy a képek vizuális felmérésében ne a szemlélődő szem eszközét használjuk, mert az a távoltartás mágiájával mér fel, hanem a nagyítólencse szemét, hogy általa egy olyan világba hatolhassunk be, amelynek részleteit csak a művész uralja. Ez egy aprólékos, egyirányú világ – a részleteké.

Zoltán Béla tekintete rendelkezik a zoom in (a ráközelítés) automatikus erejével, így a vizuális tapasztalat megsokszorozódik. A javasolt kísérlet, az, hogy jobban megértsük a dolgokat – intim kapcsolatba kerülve a részleteikkel – csak úgy valósul meg teljes gazdagságában, hogy a művész a valóság képeiből kivágásokat készít, s ezek a ráközelítések tükrözik alkotójuk választásait, egyéni hangsúlyait. Nehéz újraépíteni azt az egészet, amelyből a művész kijelöli a részletet. Ily módon, ha nem sikerül azonosítani az alkotója által követett utat, az új valóságkép könnyen nem-képnek tűnhet.

 A keresett részlet felfedezése természetes következménye a belső megtapasztalásnak, egy lelkiállapotnak, egy életérzésnek. A művész szeme betájol, kiválasztja a részletet, értelme feldolgozza, kivágja, majd elrendezi a ráközelítés eredményeit: gyárkapuk, városrészek, metróállomások vagy rozsdás vaskerítések részleteit. Mindezek bonyolult vizuális atlaszát képezik alkimista alkotójuknak, akinek ihlete mindenütt tetten érhető: a válogatásban, a kompozícióban, a képek kivitelezésében. Festészete intuitív, felszabadult és egyben felszabadító.

Zoltán Béla ösztönösen rendezi el a kivágott képet, melyből vagy kihagyja a figuratívat, vagy behozza, de újrafogalmazza, premierplánba állítja azt. Arról vall, hogy szeret kutatni: olyan urbánus részleteket, melyekben együttléteznek a felismerhető (figuratív) alakzatok a tiszta festészeti (absztrakt) felületekkel. A vizuális megismerés és teremtés folyamatában a művész ráközelít a képre, újjáépíti azt és megpróbálja új képpé alakítani. Ennek a sorozatnak első alkotásai három évvel ezelőtt születtek valóságdarabokként – ahogy a kimetszett képeket alkotójuk nevezi. Ily módon válik a művész a kimetszések rendezőjévé, amikor keze ösztönösen irányítja ecsetét a vásznon: a kéz fest, miközben a tudat kikapcsol.

Ez a megfestett világ közel áll hozzánk. Zoltán Béla részletei szorosan kapcsolódnak „ráközelítőkészülékéhez”, fáradhatatlanul kutató szemeihez, belső látásához. 

Egy másik sikeres kísérlete után, amikor akriláttűnéseket rögzített papírra, Zoltán Béla megtalálta azt a szabadságot, amelyre szomjazott. Láthatjuk, hogy alig használ ecsetet: a festékrétegeket festőhengerrel, festékszóróval, festőkéssel, csepegtetéssel juttatja a vászonra. Már nem mimetikusan alkot képeket, hanem egyedi felületeket nyer: véletlenszerű helyzeteket rögzít, melyeket a valóságból vagy valóságokból nyer. Az új részlet így a realitás egyik vizuális kimetszésévé válik.

Ez a festészet alkotója egyéniségének ujjlenyomata. Makrohatásával fogad minket, nézőit.

A részlet Zoltán Béla festészetében mikrokozmosszá válik – égi térré magasztosul.
Adrian Buga

 
     Zoltán Béla csíkszeredai kiállítása 2018. április 4-én, 18 órakkor nyílik a Új Kriterion Galériában (Petőfi u. 4.)